Na, nem volt semmi szomorkodni valónk, csak Rolinak. Pedig jól indult a napja, még a szomszéd nénivel is beszélgettek reggel. Aztán megszólalt a telefon, Zsolti lement anyuék elé, majd hallva, hogy nyílik az ajtó, Roli rohant, hogy apa-apa, és apa helyett anyu állt ott meg a család többi tagja.:) Na onnantól kezdve vigasztalhatatlanul sírt, aztán néha ordított is. Pedig én abban reménykedtem, hogy mivel hetek óta minden nap web kameráztunk, hogy nem fog félni, mert a kamerába igen nagy legény szokott lenni egyébként. Nagy nehezen elaludt, gondoltuk utána jobb lesz, hát nem lett jobb...

Már mindent bevetettünk, csomó tiltott dolgot, még annak is örültem volna, ha kirámolja a szekrényt vagy a fiókot, az sem kellett neki. Aztán végre meglett a megoldás, megkapta a fényképezőgépet, utána meg kivettük Tüsit a ketrecből. Roli örült, Tüsi nem annyira, sok szőrszála bánta szegényemnek, meg kapott pár fülest is, de hősiesen mosolyt csalt Roli arcára.